Megyünk mindenhová

A negyvenes évei közepén járó férfi régen járt már az egykori szülői házban. Évtizedek óta külföldön élt és csak ritkán látogatott haza egyre idősödő szüleihez. Ezen a nyáron azonban annyi hosszú és nehézkes, munkával töltött esztendő után végleg hazatérhetett szülővárosába, Budapestre.

Ádám nem egyedül érkezett szüleihez, hiszen tízesztendős fia, Hunor is vele tartott, aki először járt Magyarországon – a nyelvtudással persze nem volt gondja, hiszen otthon, a londoni házukban csak magyar szót lehetett kimondani családon belül.
Az egész napot ott töltötték, abban a régi kertes házban, amire bizony ráférne már némi renoválás, felújítás. Játszottak egy nagyot Csermellyel, a szálkásszőrű tacskóval, és Hunor a nagypapájával is focizhatott végre egy keveset. Később aztán Ádám és fia együtt mentek fel a padlásra, ahol a férfi gyerekkori emlékei lapultak kartondobozokba rendezve. Sorra bújtak elő a réges–rég nem használt tárgyak és ereklyék, melyek egykor a meglett férfi szobájában szolgáltak díszítésül, esetenként némi port is megkötve a dél–pesti ház gyerekszobájában.
Hunor egy kisebb méretű dobozt bont fel, amíg édesapja a padlás másik sarkában kutakodik.
– Apu, mi ez az ördögfej a lángokkal? - kérdezi a barna hajú kissrác. Ádám egyből felismeri a matricát, amit fia a kezében tart, és azonnal odasiet. A dobozból néhány fénykép mellett egy füzetet vesz elő, és azonnal izgatottan kezdi lapozgatni, persze úgy, hogy a hevesebb szívverésből fia semmit ne érzékeljen. Újságcikkek darabkái, kivágott képek vannak beleragasztva, néhol pedig színes rajzok szegélyezik a lapok oldalát. Főleg piros és fekete, itt-ott sárga kiegészítésekkel. Meccseredmények, összeállítások, dalszövegek töltik meg tartalommal a némileg megsárgult kockás lapokat.

–Tudod fiam, régen kijártam a Kispest meccseire, nagy szurkoló voltam ám, mielőtt kiköltöztünk édesanyáddal Angliába!
–Papával mentetek ki?
–Igen, amikor ennyi idős voltam, mint te, vagy talán fiatalabb is, kézen fogott és vitt. Aztán mentem én már egyedül is, amikor nagyobb lettem. Tudod, akkoriban még jó csapat volt Kispesten. Sorra nyertük a bajnoki címeket, és a magyar válogatott is a mi játékosainkkal volt tele. Mindig nyertünk, bárhova mentünk! Még a Manchester Uniteddel is játszottunk, őket ismered te is!
Közben egy szépen összehajtogatott sál kerül Hunor kezébe. Az ifjú már rég ki tudja olvasni a betűket, és az angol szavak sem okoznak neki problémát. U-l-t-r-a-R-e-d-B-o-y-s… motyogja halkan maga elé a három szót, ami egy téglafal mintájú háttéren szerepel.
Ez volt a csoportsálunk – mondta némileg elérzékenyülve Ádám, akiben ekkorra feltörtek az emlékek. Eszébe jut, mennyi mindent csináltak a Bozsik Stadion ütött, kopott lelátóin, na meg azok mögött... Sorra beugrottak a régi ismerősök, idősebb szurkolók és a cimborák arca. Nemrég tudta csak meg, hogy szegény Piroska Jani bá, a Baráti Kör elnöke nincs már velünk, na meg az Ördög… Szíve nehéz kőként húzta le a mellkasát, ahogy rájuk gondolt, és arra, hogy többet nem ugorhatnak egymás nyakába egy Fradinak lőtt gól után. Beugrottak neki a meccsek, a bedobott füstbombák, a vidéken kiosztott pofonok, vagy amikor a Vasas szurkolóit kergették végig az Ady Endrén… Na és egy nála két évvel fiatalabb barna hajú lány, Julika, aki bár nem szerette a focit, mégis elkísérte őt néha–néha a kevésbé rázós vagy éppen fontos meccsekre. A Kanyarba, ahol az égbe szökő reflektor alatt a szakadó esőben először csókolta meg ifjú gimnazistaként egy Kupadöntő győztes gólörömét kihasználva, a Julikát, akit azóta is élete párjának nevezhet és épp második gyermeküket hordja szíve alatt.
–A Kispest most is sorra nyeri a bajnokságokat, apa? – szakítja meg a hosszas merengést gyermeke.
–Nem, fiam, sajnos nem. Éppen kiesett az elsőosztályból. Jövőre csak a másodosztályban focizhatnak majd.
–Ez olyan nagy baj? Hiszen a Kispest az ott is Kispest, nem? – kérdezte gyermeki ártatlansággal Hunor, miközben a füzetet kezdte lapozgatni, amelyben oly sok dicső mérkőzés képe köszönt vissza rá.
Ádám elgondolkodott. Fiának nagyon is igaza lehet. Bár messze volt akkor még Budapesttől, évek óta nem is járt Kispestnek azon a részén, ahol a stadion van, mégis összeszorult a szíve, amikor május utolsó szombatján pittyent a telefonja és jött a hír: Felcsút–Honvéd 2–1. Tudta, a csapata kiesett, épp úgy, mint amikor kiköltöztek húsz esztendővel ezelőtt.
Mégis teljesen más érzés volt most ott állni a fiával, kezében a sállal, amely annyi élményt, több ezer átutazott kilométert, csalódást és sikert, szerelmet és vereségektől meggyötört szívet élt át úgy a nyakában megkötve, ahogy kiskamaszként anno Genovában megtanulták.
–Apa! Engem nem érdekel, hogy másodosztály! Meccsre akarok menni!
Ádám szemének a sarkában egy apró, apai büszkeséggel teli könnycsepp jelent meg. A sálat fia nyakába kötötte, mint Genovában szokás volt, és közben ennyit mondott Hunornak:
– Akkor megyünk, mindenhová!