Te vagy a kedvenc csapatom

Besötétedett már a kis magyar falucska felett az ég, csak a Hold fénye világított valamelyest a Váli-völgy búzamezőire. Valamint egy, a tájba egyébként szépen illeszkedő kis stadion reflektorai, amelynek lelátóján a májusi idillből nem sokat érezhettek a kispesti futball szerelmesei. Keserűséggel és csalódottsággal átitatott tehetetlen düh manifesztálódott könnycseppekké fiatalabb és idősebb szurkolók arcán, miután a játékvezető hármat fújt a sípjába szombat este, valamivel tíz óra előtt.
A remény halt meg akkor és ott a kispesti labdarúgás szerelmeseinek szívében, miközben a szép, zöld gyepen piros-fekete mezes fiatalemberek rogytak össze a teher alatt, amit nem nekik kellett volna cipelni egyáltalán. Azonban akiknek ez a kötelessége lett volna, már napokkal a Felcsút elleni találkozó előtt összecsomagoltak és hazautaztak. Nem felejtjük.
Ahogy nem lehet elfelejteni az ide szezon vagy az elmúlt három esztendő megannyi keserű pillanatát, megalázó vereségét, lélektelen teljesítményét. Nem csak a pályán, de ott bent, a klubház jól fűtött vagy éppen hűtött irodáiban sem. Nem fogjuk felejteni a könnyeket azoknak a barátainknak a szemében, akik annál többet, minthogy teli torokból szurkoltak az utolsó pillanatig, egyszerűen nem is tehettek volna. Pedig tettek, egész évben. Buszt szerveztek, levelekre válaszoltak, látványokat terveztek, gyerekcsoportokat fogadtak, és a sort még hosszasan folytathatnánk. Néha szó szerint belegebedtek abba, hogy ez a klub úgy nézzen ki, ahogyan egy tizennégyszeres magyar bajnoknak ki kell néznie. Mindezt nem a jól fűtött vagy éppen hűtött irodákban, de legalább a munka és a családi élet rovására.
Nem fogjuk elfelejteni vad kettő és iványi játékvezető ténykedését sem. Egy jogos büntető az jogos büntető akkor is, ha az első forduló harmadik, és akkor is, ha az utolsó nyolcvanharmadik percében történik. Tévedtek a javunkra is? Persze, idén is nem egyszer. Ezt kérjék számon az ellenfeleink szurkolói. Valamint nem fogjuk elfelejteni, hogy Puskás Ferenc egyetlen magyarországi klubja, nevelőegyesülete, egy fejér megyei kis falucska pályáján esett ki, amelyben a miniszterelnök focizott valamikor, és amelynek a miniszterelnök vásárolta meg a Puskás nevet. Nem Puskást, nem a legendát, csak és kizárólag a nevet. Az elmúlt másfél évtized szimbóluma is lehetne ez a kép, évtizedek múlva talán mi is építhetünk egy mítoszt az elnyomatásunkra, amely a névrabláson át egészen a kieséshez vezette szeretett csapatunkat.
Ma még érezzük, ahogy a könnycseppek az arcunkon leperegve száraz bőrt hagynak maguk után, ma még vörösek a szemeink, mint a Kispest mez, amiért mi bármit, még egyszer, BÁRMIT megtennénk. Ez a BÁRMI, ez az őszinte és szíveinkből fakadó fanatizmus lesz a vigaszunk, ami szépen, lassan gyógyítja majd a heget a szívünkön, ami még mindig a Kispestért dobog, dacból, csak azért is! Ez a fanatizmus az, ami miatt már másnap a másodosztály mezőnyét nézegettem, talán nézegettük titokban mindannyian, hogy megtudjuk, melyek azok a régi vagy új városok és falvak, ahol egy különleges utazás részesei lehetünk majd hétről hétre. Együtt mindannyian! A fájdalom, a keserűség lassan el fog múlni. Mi pedig elkezdünk újra buszokat szervezni, levelekre válaszolni, látványokat tervezni, gyerekcsoportokat fogadni. Nem jól fűtött vagy éppen hűtött irodákban, de legalább a munka és a családi élet rovására. Talán elkezdjük majd magunkat ismét jól érezni, góloknak és győzelmeknek örülni, amiket lelketlen zsoldosok helyett lelkes kispesti fiatalok hoznak majd össze! Mi nem fogunk összecsomagolni és lelépni, nem fogunk hátat fordítani soha a szerelmünknek, bármennyire is fáj, ahogyan most bánt velünk.
Örökre veled maradok, Kispest, hiszen Te vagy a kedvenc csapatom!