Történt valamikor a régmúlt 1960-as évek végén, úgy tizenkét éves koromban, hogy az iskolánkba vadonatúj padok érkeztek.
Történt valamikor a régmúlt 1960-as évek végén, úgy tizenkét éves koromban, hogy az iskolánkba vadonatúj padok érkeztek. Nagy dolog volt ez akkoriban, hiszen az osztálytermekben jórészt még ócska vaskályhák ontották a meleget, a falak pedig olyan kopottak voltak, mint kinn az utcán az embereken az egyen-lódenkabát.
Az új, makulátlan padok kihívóan virítottak a termekben, s én ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy valami nyomot hagyjak rajtuk a következő generációknak. Akkor már 3-4 éve rendszeresen jártam édesapámmal - aki az egyesületnél dolgozott- a kispesti pályára, s esténként a lelkemben Csipkerózsika helyett Tichy Lajos képével aludtam el. S bár nem voltam kimondottan rossz gyerek, egyik nap, egy pillanatig sem habozva, tollam hegyével keszekusza betűkkel belekarcoltam a padba a számomra legszentebb szavakat: Hajrá Honvéd! Álmomban sem hittem, hogy üzenetem ilyen frenetikus hatást vált ki. Osztályfőnökünk, amint meglátta, elsápadt, majd artikulátlan hangon üvöltözni kezdett. Gondoltam, biztosan Fradi-drukker, azért ilyen ideges, de ő szó szerint fülön fogott és lependerített az igazgatói irodába. Ott is ordítozás, aztán dörgedelmes, az eset minden részletére kiterjedő igazgatói intőt kaptam. Bár az igazgatói, kifejezetten kemény büntetésnek számított- az aktuális bizonyítványban kötelezően 3-as magatartásjegy járt érte-, nem voltam túlságosan megijedve. Úgy véltem, otthon nem lesz ebből semmi balhé, hiszen apám a tribünön hétről hétre ugyanazt kiabálja, mint amit én a padon megörökítettem. De szörnyű csalódás ért. Szegény apám elolvasta, majd se szó, se beszéd, hatalmas pofont kevert le. Maga az ütés is volt vagy középsúlyú, de hatását még fokozta, hogy a kezén levő pecsétgyűrű nyomán a vér is kiserkent, majd végigfolyt az arcomon. S hozzá még a feketeleves : szobafogság a jövő heti meccs idejére. És a következő vasárnap, ahogy otthon kuksoltam, amíg a csapat a Dorogi Bányász ellen küzdött, úgy éreztem magam, mint egy hős lovag, aki a legnagyobb rettenetet is vállalja, hogy megvédje szíve hölgyét. S hiába telt el azóta, több mint negyven év, ahányszor csak belépek a Bozsikba, mindig elfog egy mélyről feltörő, kis büszke érzés: én ezért a csapatért már gyerekkoromban a véremet adtam!
ZP
113 éve született Nemes József.